Újrakezdés után új állás

Ahhoz, hogy valaki jól tudjon teljesíteni a munkahelyén, számtalan tényező sikeres együttállása szükséges. Kezdve attól, hogy valaki szereti-e, amit csinál, elég pénzt kap-e érte, tud-e fejlődni, szakmailag passzol-e hozzá a feladat, és így tovább. De a legfontosabb tényező maga az ember; a lelkiállapota, az egészsége. Ha valami miatt nem érezzük jól magunkat, akkor az a kezünkből kiadott munkán is látszani fog. Hiába próbáljuk titkolni, egy idő után nyilvánvaló lesz, hogy valami nincs rendben.

Hadd meséljem el a saját történetemet. Még nem dolgoztam olyan régóta a szakmámban, amikor a régi munkahelyemre kerültem. Nagyon szimpatikus volt az irodai légkör, a munkatársak, a feladatokat is élveztem és a fizetésemmel is meg voltam elégedve. Minden adott volt ahhoz, hogy akár a nyugdíjig békésen eldolgozgassak azon a helyen. Miután letelt a próbaidőm, bedobtak a mélyvízbe, rengeteg feladatot kaptam és hatalmas nyomás alá helyeztek. A próbaidő alatt szimpatikusnak megismert főnökömről kiderült, hogy kegyetlenül hajszolja az alkalmazottakat és túlórázás nélkül lehetetlen teljesíteni az elvárásait. Nem szoktam feladni a dolgokat, úgyhogy összeszorítottam a fogamat és tűrtem. Egy idő után úgy éreztem, nem bírom már ezt a nyomást, de nem akartam felmondani, úgyhogy az italhoz nyúltam. Először csak egy-két pohárkával ittam meg esténként, hogy el tudjam felejteni a nap eseményeit és kitudjak kapcsolni, de hamar megduplázódott ez a mennyiség és néhány hónap után már ott tartottam, hogy ha nem ittam meg a szokásos mennyiséget, rosszul éreztem magam.

Addiktológia

Amikor elkezdődött az egész folyamat, már akkor sejtettem, hogy ez így nincs rendben. De meggyőztem magamat, hogy mások is ezt csinálják, a munka utáni kocsmázás bevett szokás volt a kollégák között. Aztán amikor már a munkatársaim előtt is szégyellni kezdtem, hogy rendszeresen iszom, és el kellett viccelnem a hozzám intézett kérdéseket, amikben az állapotomról faggattak, akkor rádöbbentem, hogy tulajdonképpen alkoholista vagyok. Ezt így szörnyű volt kimondani, úgyhogy inkább nem is mondtam. Mindenféle kifogást találtam ki, hogy ugyan már, ez csak egy kis pálinka, vagy hogy ennyit mindenki iszik esténként, meg hogy a bor tulajdonképpen egészséges. A szociális kapcsolataim szépen lassan leépültek, mert a barátaimmal nem mertem elmenni sehova, nehogy gyanús legyek nekik vagy megszóljanak, hogy mennyit iszom a vacsora mellé. Úgyhogy lemondtam minden programot, a munkával takaróztam, hogy sokat kell dolgoznom, fáradt vagyok esténként. A külsőmön is kezdett meglátszani az alkohol romboló hatása, úgyhogy levágattam a hajamat, erősebben sminkeltem és igyekeztem odafigyelni, hogy csinosan öltözködjek. A szemeimen látszott a legdurvábban az egész dolog, de az aggodalmaskodó munkatársaknak az allergiámról és a szemszárazságomról hadováltam.

A következő lépcsőfok az volt, amikor már alig bírtam kivárni, hogy hazaérjek és kitölthessem magamnak az első pohárral. Ilyenkor megkönnyebbülten leültem a kanapéra, leraktam a dohányzó asztalra az üveget és csak ültem ott órák hosszat, miközben egy szebb életről ábrándoztam és felejteni akartam. Főzni már egyáltalán nem főztem, csak gyorskaját ettem és azt, ami éppen volt otthon. Minden estém így telt, csak ültem otthon vagy feküdtem az ágyamban és legbelül utáltam magamat. Utáltam magam, amiért ilyen gyenge vagyok, amiért az alkoholba menekülök, amiért nem vagyok képes felmondani a munkahelyemen és keresni valami mást. De legjobban azért utáltam magam, mert nem tudtam segítséget kérni. Gyáva voltam hozzá. Féltem attól, hogy mások is gyávának látnak majd, hogy elfordulnak tőlem, vagy hogy elkezdenek szónokolni, hogy pedig milyen sokra vihettem volna. Ezek a gondolatok és érzések csak rontottak a helyzetemen és elkezdtem magammal vinni az üvegeket a táskámban. Kis üvegekbe töltöttem az alkoholt és mindig csak akkor ittam, amikor biztos voltam benne, hogy nem lát senki. Ez így működött egy ideig, de egyszer mégis lebuktam.

Pont a konyhában ültem kint ebéd után, amikor bejött a főnököm. Keresett valami halaszthatatlan projekt miatt és nem talált az asztalomnál. Nem tudtam elég gyorsan elrakni az üveget a táskámba, úgyhogy óriási botrány lett. Hogy én munkaidőben iszom, hogy szeszes italt hozok magammal az irodába, hogy így nem lehet dolgozni, egy roncs vagyok. Kirúgtak. Az egész helyzet iszonyúan megalázó volt, hogy az összes kollégám szeme láttára ordított velem a főnököm és mindennek elmondott, ami csak eszébe jutott. A könnyeimmel küszködve pakoltam össze és mentem haza, ahol annyira berúgtam, hogy másnap délután ébredtem meg, a fürdőkádban fekve. Azt hittem, velem már senki nem foglalkozik, az irodában rajtam röhögnek, kigúnyolnak. Úgyhogy nagyon meglepődtem, amikor felhívott az egyik lány és kedvesen megkérdezte, hogy vagyok. Eleinte nehezen indult a beszélgetés, de aztán kibeszéltem neki magamból mindent, hogy hogyan is indult ez az egész, miért jutottam idáig és hogy nem tudom abbahagyni. Nagyon megértő volt és felajánlotta a segítségét; egy addiktológus telefonszámát is megadta, aki állítólag a szakma egyik legjobbja. Addiktológia és addiktológus? Ennyire rossz lenne a helyzet, hogy addiktológus segítségére vagyok rászorulva? Igen, be kellett látnom, hogy ennyire rossz a helyzet.

Legyőztem minden ellenérzésemet és elkezdtem járni az addiktológushoz. Nem ment minden simán és elsőre, de küzdöttem. Voltak visszaeséseim, de egyre ritkábban és egyre kevesebb. Bekerültem egy támogató csoportba, ahol még barátokat is szereztem és egészen szerettem az ülésekre járni. Pokolian kemény időszak volt, de megcsináltam. Tiszta vagyok. Teljesen átrendeztem az életemet, a gondolataimat, több stresszlevezetési stratégiát is beépítettem a mindennapjaimba és elhatároztam, hogy elkezdek munkát keresni. Nem voltak túl nagy elvárásaim és tisztában voltam vele, hogy a külsőmön nyomott hagyott az ital, de bizakodó voltam. És nem is alaptalanul, most egy kis cégnél dolgozom, a régi fizetésem feléért, de imádom a munkám. Sokkal teljesíthetőbb feladatokat állítanak elém, nincsenek szorongató határidők, ordibáló főnök, sem pedig munka utáni kocsmázások. Azt hiszem, megtaláltam a boldogságot.